~ 1. fejezet ; Daily routine

Hú. meghoztam hát nektek a hivatalos első részt, ami több mint 5(!!) oldalas lett  Wordben és szerintem legalább 1 hétig írtam. Nagyon röstellem, de borzasztó lusta vagyok és nem nagyon megy az időre teljesítés, de nagyon igyekszem és inkább több időt fordítok az írásra, minthogy minden nap hozzak egy nyúlfarknyi kis részt. Az rengeteget venne a minőségéből a dolognak. A részről annyit, hogy szerintem baromi unalmas lett és hosszú, de majd beindul ígérem. Remélem ha lassan is, de az összefüggések és az utalások kitisztulnak nektek is, bár nem csodálnám, ha a felét se értenétek olvasás után. Ha valami kérdés van, szívesen várom komiban, minden mással együtt. Befogom végre, és akkor jöjjön az igazi kezdés.

Remélem lesz aki elolvassa.

Nikolett xx. 

Sarah

~*~

-Ha elkészülsz, mára szabad vagy!

-E az utolsó doboz.- kiáltottam vissza a hátsó eldugott raktárból, az üzletben tartózkodó főnökömnek.

Felnyitottam az említett tárgyat, a tartalmát pedig szisztematikusan elkezdtem kipakolni Félúton -a megkezdett műveletemet félbeszakítva- meglegyintett az az elképesztően kellemes illat amely nap mint nap körülvett. Hiába voltam tisztában vele, minél hamarabb végzek annál hamarabb lehetek szabad, nem tudtam ellenállni az engem hívogató, frissen nyomtatott, új könyvek illatának. Igazából nem is számít mikor szabadulok, számomra minden itt eltöltött óra felér a szabadság bódító érzésével.
Behunytam a szemem és mélyet szippantottam a száraz levegőből. A tüdőm megtelt az édes aromával, számat halvány mosolyra húztam, majd egy sóhaj kíséretében kifújtam a benntartott lélegzetem.

Munkámhoz visszatérve, kipakoltam az asztalra a díszkötésű Robert Marle regényeket és a pár darab álnéven kiadott verseskötetet, majd a doboz tartalmát rögzítettem a leltár listámon.
Még egy masszív sóhajtás kíséretében végignéztem a helyiségben -amolyan drámai filmes jelenetekbe illő módon- , majd fogtam a gondosan vezetett listáim és leoltva a villanyt kisétáltam onnan.

- Végeztem.- léptem Dorothea mellé.- Itt van. Felírtam mind a 11 ládát.Szerző szerint csoportosítva, ahogyan szoktam. Ellenőriztem a szállítmány listát is és minden stimmel.- nyújtottam felé a papírköteget.

-Köszönöm Sarah. - nézett rám hálásan anya volt legjobb barátnője. Pedig nekem lett volna okom a hálálkodásra. - Komolyan, mindennap áldom az eszem amiért kipattant belőle az ötlet, hogy alkalmazzalak. Gabriela is nagyon büszke lenne rád.

Mosolyogva megráztam a fejem.
-Ne butáskodj, azért egy leltár nem valami nagy teljesítmény. De köszönöm, tudod hogy sose fogom tudni kellően meghálálni amit értem tettél.

- Ugyan drágám. Te már sokszorosan túlteljesítetted a 'háládat'. - legyintett.- De siess, úgy tudom fontos dolgod van.

- Igen, köszönöm Dorothea. Tudod Panny nénihez megyek segíteni. Ma piac nap van, rengeteg az ember egyedül nem boldogulna.

-Menj drágám. Ó, és hétfőn én nyitok, rád fér a pihenés. - intett kedvesen mikor kiléptem az ajtón, hogy megtaláljam a legrövidebb utat a piac felé.
Először, akaratlanul is az ellenkező irányba vitt a lábam, de félúton a szabadtéri parkoló felé észbe kaptam és mérges-szomorú mozdulattal váltottam irányt. Mióta csak szervizben van a motorom, folyton megfeledkezem erről a tényről. A baj az hogy túlságosan is hozzá vagyok szokva a kényelmes, ülve történő utazáshoz és már borzasztóan hiányzik a vöröslő szépségem amely kerek 1 hete úgy döntött, hogy köszöni szépen ő most nem megy tovább. Persze minden akkor megy tönkre amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Amikor bármit megadnál azért hogy izzadtan, zihálva ébredj a saját ágyikódban, megbizonyosodva arról hogy az egész csak egyike volt a legízléstelenebb poénnal tarkított rémálmaidnak. Amikor félig felöltözve menekülnél a világ végére egy sötét sikátorból az elől a személy elől, akinek a családneve kísérti minden apró mozdulatod. Igen, pontosan ezt történt egy hete pénteken.

'Nyikorog. Csapódik. Bamm!
A kétségbeesettség pillanatok alatt vált rettegésre a bensőmben. Tompa érzékszerveimmel veszem tudomásul;. Társaságom akadt.  Az illető, -kétség kívül férfi- nem rendelkezik sörhassal, alkata inkább nevezhető izmosnak. Hangosan trappolva közelít. Remegek.
Ő észrevesz. Mozdulni sem merek. Izmaimnak készen kéne állniuk az esetleges menekülésre, ehelyett csak dermedt remegnek.
Bekövetkezik amire számítottam, vagy inkább amitől rettegtem. A pasas erőszakosan csókol. Reakcióm nem nevezhető gyorsnak, de amint észhez térek megmutatom neki, mit is tanultam azoknak a mégiscsak hasznosnak bizonyuló önvédelemórákon. A félelmet pillanatok alatt váltja fel a düh. Készen állok a további csapásokra, amikor meghallom a hangját. Lábam ismét a földbe gyökerezik. Nem lehet. És mégis. Ő az.
Futnom kell.'

Őszintén rettegek a sok kényszerhajlamú, idősödő kocsma (és egyéb) szagú férfiaktól. Tudom mire képesek. Mégis nyugodt fejjel ezerszer inkább választottam volna egy ilyen alakot magam mellé a sikátorba.Ellenük megtanultam védekezni. 
A múltam elől viszont nincs menekvés. 

Jó pár száz méter és 20 perc elteltével, elvágtam gondolataim ezen irányú szálait és a múlthéten történtek helyett, inkább a jelenre koncentráltam. Befordultam a sarkon amely a hatalmas méretű piaccsarnokra nyílt A lában automatikusan a 12-es asztal felé vitt és rövidesen szemmel is megpillantottam a számomra oly kedves idő hölgy girbegurba vonalait.


Háttal állt nekem, éppen egy vásárlót szolgált ki, aki mögött még legalább 4 hasonló szándékú, középkorú hölgyet véltem felfedezni.  Panny-t mindössze egy korhadt fából tákolt, kicsivel derék magasságot meghaladó pult választotta el a már már folyóként hömpölygő embertömegtől.
Őszes, álláig érő hajába kószám bele kapott a szél ahogyan nagymamákhoz méltó beleéléssel ecsetelte mi mindent lehet készíteni a cukkiből és padlizsánból.
Mosolyogva lépkedtem felé, majd óvatosan a vállára helyeztem a kezem, nehogy megijesszem.

-Ó Panny! Nehogy megszakadjon, megjött a felmentősereg.

-Sarah kedvesem, de jó hogy jössz! - fordult felém egy meleg ölelésre, ahogy az előző vásárló elment.

-Jöttem ahogy tudtam.- mosolyodtam el és gyorsan kilépkedtem a pult mögül, hogy hozzáférjek a piros festékkel, lemázolt arzéti kúthoz. Hanyag mozdulatokkal megmostam a kezem, majd visszaálltam az asztal mögé.

~*~

Órákkal később, jócskán visszaesett az embertömeg nagysága,- habár addig csak úgy szaladgáltak fel alá, mint a mérgezett egerek.- így Panny-val akadt egy kis időnk pihenni.

-Na és hogy vagy mostanság kedvesem? Rég meséltél magadról, minden rendben van ugye?- érdeklődött szívbemarkoló őszinteséggel. Panny mindig egyike volt azon keveseknek akik valójából foglalkoztak a sorsommal.

- Persze Panny, minden remek.- mosolyogtam biztatóan, holott azért nem volt minden annyira verőfényes, de az én életem sosem volt az. - Tényleg.- tettem hozzá, biztatóan, de tudtam hogy Panny-t nem lehet átverni.

-Virágszálam, magadnak annyit hazudsz amennyit csak akarsz, de engem még sosem tudtál becsapni.- mosolyodott rám inkább elnéző szomorúsággal, mint vidámsággal. - Hiányoznak még. Nem teljes az életed nélkülük. A veled egykorúak főiskolára járnak. Eltaláltam igaz?

Éreztem ahogy megnyitódnak a könnycsatornáim, ezért hogy zavaromat leplezzem az kiürült rekeszeket kezdtem rendezgetni, amelyekben a délelőtt folyamán még a frissen szedett gyümölcs és zöldség sorakozott. Eközben a földet fixíroztam. Nem tudtam az arcára nézni, akkor biztosan elsírtam volna magam, azt pedig nem engedhettem meg. Erősnek kellett maradnom.

-Igen, a nagyjába sikerült beletrafálnod. - nevettem zavaromban.- Borzasztóan hiányoznak, nem tudom őket elfelejteni, pedig mindenki erre biztat, de...

-Nem tudod.- fejezte be a megkezdett mondatom.- Ez nem baj kincsem, nem is kell őket elfeledned, örökre itt maradnak veled, neked csak meg kell tanulnod együtt élni a fájdalommal.

-Az megy, hiszen láthatod. Jól vagyok.- bizonygattam félve felpillantva rá.- A felső oktatás meg nem zavar, nagyon sokan kihagyják.Dorothea-nak köszönhetően, nekem már van állásom, amit ráadásul élvezek is. Pót-szülőnek itt van nekem maga, meg a Papi. És ha ez nem lenne elég ráadásnak még Rachel és Daniel is tartja bennem a lelket. Kívánhatnék ennél többet?- végre összeszedtem magam, és a végét már teljesen a szemébe nézve, őszintén mondtam. Ő mégis úgy nézett rám, mint aki nem ért egyet teljesen minden szavammal, de segítőkészen inkább témát váltott.

-Hogyan jutsz haza?

-Daniel jön értem kocsival, ha hívom. Hazavigyük? Mert nagyon szívesen.- néztem az idős asszony felé, felszabadultan.

-Nagyon szépen megköszönném kedvesem. Vonatom legközelebb csak 3 óra múlva jön, de mivel mindent sikerült eladnunk, nem tudom mit csinálhatnék még addig.

-Semmi probléma, akkor hívom is Dan-t hogy indulhat.- halásztam elő a zsebem mélyéről a telefonom, és kezdeményeztem a hívást, miközben fél kézzel felkaptam pár rekeszt, hogy visszapakoljam őket a kis bérelt, pincéből eszkábált raktárba a piac mögött.

Három perc leforgása alatt végezem a két művelettel és visszatértem Panny-hoz, majd leültünk egy közeli padra, hogy a hátralévő időt, amíg várunk a sofőrünkre, ne állva kelljen eltöltenünk.

-Na és, az udvarlóiddal mi a helyzet?
Felkacagtam.
-Panny ne butáskodjon. Az udvarlóimmal? Te is tudod mennyire magamnak való vagyok.

-Tudom-tudom drágám, de ez a Daniel fiú nagyon kedvesnek tűnik.- említette meg.

-Ugyan, nem. Daniel csak barát. Kedves és önzetlen fiú, de csak barát, semmi több.

-És szerinted ő is így vélekedik  rólad?- célozgatott, méghozzá eléggé egyértelműen.

-Őszintén remélem, hogy nem Panny. mert én azért eléggé lánynak érzem magam.- vicceltem el a dolgot, hogy oldjam a saját feszültségem.
Hiszem nagyon is jól tudom, hogyan viszonyul hozzám Daniel.

’- Ne motyogj egy szavad nem értem .
- Azt mondtam; kedvellek.
- Aztamindenségit! Nem mondod Daniel? Én is nagyon bírom a fejed, hiszen majdnem 4 éve te vagy a legjobb haverom! – kacagtam el magam a barátom kijelentésén. Szinte biztosra vettem, hogy ez megint valami ’Daniel-féle’ kényszerképzet. Gyakran előfordul vele, hogy kimondatlan tényeket –melyek nem hagyják nyugodni- közöl teljesen random, oda nem illő módon.
- Nem értesz. Sarah én…- nagylevegő –… én szeretlek.
- Én is nagyon szeretlek Daniel. - bólogattam.
- Nem, nem, nem. – rázta hevesen a kobakját, mint egy medencéből szabadult kutyus. – Én úgy szeretlek téged, ahogy csak egy srác szeretni tud egy lányt. Mert gyönyörű vagy, különleges. Szeretem ahogy idegességben összeszorítod a szád, ahogy  olyan dolgokon nevetsz amit senki más nem ért rajtad kívül. Szeretem hogy hozzám jössz, amikor rossz kedved van és még jobban szeretem amikor mosolyogva távozol tőlem. Sokat gondolkoztam és arra jutottam, hogy egyszerűen; szeretlek. Remélem, most már érted.’

Azt hinné az ember lánya, hogy kívül-belülről ismeri a két legjobb barátját. És akkor jön egy hasonló, a te állad meg placcsan, mint a betonra érkező tejeszacskó.
Bármelyik lány elvörösödve és széles vigyorral az ajkán fogadta volna a fiú vallomását. Éppen ez okozta a bökkenőt. A ’bármelyik lány’ gárdának az én egyetlen és legjobb barátnőm is tagja. Méghozzá eléggé kitartóan. Nevezzük nevén a gyereket; Rachel fülig szerelmes Danielbe. (Ami mondjuk nem csoda. Valljuk be, szívdöglesztően néz ki.)

Így hát én lettem a kivétel. Majd megszakadt a szívem látva a legjobb barátom elkeseredettségét, de nem tehettem meg. Rachel nehezebben bocsátotta volna meg a dolgot. Elnyomtam minden előtörni készülő vágyamat a fiú iránt. Azóta is ezt teszem, minden nap amikor találkozunk. Megbeszéltük ugyan – Rachel-t és a rajongását kihagytam a történetből- és látszólag minden a régi, de sokkal nehezebb kiviteleznem azóta egy-egy spontán ölelést, vagy bármilyen testi kapcsolatot Daniellel, mint azelőtt.

Mélázásom annyira lekötött, hogy észre sem vettem hogy idő közben, az említett személy is megérkezett. Túlesve az üdvözlési szokásokon, mind a hárman bepattantunk a gépjárműbe és végre megkezdhettük untunkat hazafelé.
Ahogy megbeszéltük, először Panny-t raktuk ki a London-tól kissé kijjebb eső szülőfalujának közepén, ahol lakott. Bekísérve elbúcsúztunk tőle, majd tanácstalanul ültünk ismét autóba.

- Milyen napod volt?- érdeklődtem.

- Unalmas, egész nap fetrengtem.

-Aki megteheti. - nevettem fel átgondolva a saját napomat.

- Neked? Nagyon elfáradtál? Úgy csinálnék valamit. - hagyta figyelem nélkül a megjegyzésem.

- Megvagyok. De én csak otthon, a négy fal között vagyok hajlandó csinálni bármit. – szögeztem le.

- Felőlem. Akkor mennyünk hozzátok, és meresszük a seggünket a tévé előtt.

- Benne vagyok. De áthívom Rachelt is. Nehogy kimaradjon a ’buliból’.

- Megdumáltuk. – és ezzel elforgatta a kulcsot az indítóban. A motor felzúgott, mi pedig hiper gyorsasággal kezdtünk száguldani vissza a fővárosba, az otthonom felé.

~*~

A hűvös novemberi őszből, immár barátnőmmel kiegészülve léptünk be a meleg, otthonos kis lakásomba.  A kis alatt, tényleg kicsit értek. Árva lánynak nem futja nagy puccra, mint a többi ’apuci pici hercegnőjének’, de nekem éppen megteszi. Egy hálószoba nekem és egy-egy félszoba a konyhának és a fürdőnek, de legalább télen fel tudom fűteni rendesen és a rezsire se megy el a kenyérrevaló.

-Menjetek be keressetek valamit a tévében, én is mindjárt csatlakozom csak megmosom a kezem és megcsinálom a pattogatott kukit. – rúgtam le magamról a cipőt a konyhában, ahová a bejárati ajtó nyílt.

Odatettem az említett kukoricát két és fél percre, közben ráérősen kiválogattam a leveleimet.

A halomnyi bedobált reklámújságot, nemes egyszerűséggel összegyűrtem és a kukába hajítottam, hogy végre a lényeggel foglalkozhassam. Volt a maradék között egy villanyszámla, - hiszen hó vége van – egy levél a Papitól és egy hivatalosnak tűnő értesítő küldemény. A papi levelét és a számlát egy gomba alakú fa mágnessel a hűtőre rögzítettem, az elkészült kukoricát és az értesítőt pedig magammal vittem a szobába.

Nem csalódtam a barátaimban, beérve már csak az összedúlt ágyamat és az egymással birkózó párost találtam, akik valamin nagyon nevettek.

- Te Sarah, nem vicces kicsit hogy már elmúltál 19, saját munkád van, saját lakással továbbá ízig vérig Punk-nak vallod magad, mégis mái napig ezzel a rongydarabbal alszol? – vágta a képembe az említett, plüssel tömött jószágot.

- Ne sértegesd Sidet! – szóltam rá komolyan, hisz azért nem bírok megválni a szétnyűtt lajháromtól mert első osztályos koromban kaptam karácsonyra a szüleimtől és mindössze ez maradt már csak meg nekem belőlük, de végül én is felkacakgtam. – Jól van na hagyjál, te meg azzal a fotóval alszol. Tudok róla, te tagadd! – említettem meg neki Daniel kinyomtatott fényképét, ami a párnája alatt tart. Bevált a dolog, mert a lány elvörösödve hallgatott el, Daniel pedig csak értetlenül pislogott.

-Na mindegy is. Nézzétek mit hozott nekem a postás!- emeltem magasba a borítékot.

-Mit?- kérdezték kórusban. Én pedig szép lassan feltéptem a borítékot.

~ Prológus ; siralmas

Meghoztam az prológust, ez még itt tényleg semmi,de mégis nagyon szükságes. És a végén azért felmerül 1-2 kérdés, amire idővel választ is kaptok. Remélem felkelti az érdeklődéseteket. Még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy mint minden fanfic ez is csak a valóság egy részletén alapszik. Sok mindent beleszőttem ami egyáltalán nem valódi, csak az én képzeletem szüleménye. Majd idővel kiderül miért mondtam ezt.:D Tehát jó olvasást, mihamarabb jelentkezem a következővel.:) <3

Sarah

~*~

 Sosem féltem a sötétben. Már egészen pici koromban is csak akkor tudtam elaludni, ha korom sötétség és az azzal járó néma csend vett körül. Az íróasztalom, halovány fénnyel pislákoló ledes óra is zavart. Úgy kellett éjszakára kikapcsolgatni. Sokszor persze kiment a fejemből, és már az ágyban feküdtem mikor észrevettem. Lusta voltam, már akkor is. Addig kiabáltam míg anya be nem jött hogy lekapcsolja.

Anya.!
 Borzongás futott végig a gerincemen, de nem tudnám megmondani, hogy a jeges szél váltotta ki, vagy az édes-keserű emlékfoszlányom, amely végül kizökkentett mély gondolataimból. A fojtogató sötétség körbe vett minden oldalról és éles szemeim ellenére is csak a szűk sikátor két végét tudtam kivenni. Ha nem lettem volna ennyire megviselt még talán késztetést is éreztem volna rá, hogy helyben megálljak és leskicceljem a a hely vázlatát, hogy ha hazaérem szépen ki tudjam dolgozni.
Nem vagyok otthon.Ez nem az én szobám.Itt nem vagyok biztonságban.- futott át az agyamon villám sebességgel. A lábaim futásnak iramodtak. Kétségbeesett zihálásomtól visszhangzott a hosszú folyosó, de abban a pillanatban, nem épp a szorosan egymás mellé passzírozott tömbházak lakóinak alvási szükségleteivel voltam elfoglalva.  Befordultam a sarkon annak halovány reményében, hogy végre megpillanthatom az én egyetlen, drága, tűzpiros Vespámat.
Csalódottan konstatáltam, hogy bár az utca vége nyitott, nem a hőn szeretett robogóm vár a végén, hanem egy rossz hírű éjszakai lebuj. Inkább nem kockáztattam meg hogy arra folytassam az utam, így remény-veszetten a hátamat a nyirkos falnak vetettem és éreztem ahogy a félelem mardosó könnyei kiszöknek csukott szemhéjam alól. Kezdtem lassan feladni.
A bőrömet csípte a hideg novemberi szél, és átkoztam magam amiért csapot-papot otthagyva elrohantam az ünnepségről. Se a melegen bélelt átmeneti kabátom, se a kényelmes Dr. Martens bakancsom nem volt rajtam. A helyzetem mindössze egy szóval tudnám leírni; siralmas.

Akkor döbbentem csak rá, mennyire is igaz a jelző, amikor tompa zajként érzékeltem egy ajtó csapódását...

Harry

 ~*~

Egyetlen dolgot tudtam biztosan. El kell tűnnöm onnan.

E gondolat már akkor elkezdett körvonalazódni a fejemben amikor megláttam Zayn-t kisurranni a hátsó ajtón valami szőke fruskával az oldalán.

Ugyan fél órája lecsúszott 1-2 feles, de azt azért elég élesen érzékeltem, hogy egyre több lány kezd gyülekezni körülöttem. Valahol ott telhetett be a pohár, amikor az egyik szőke hajú szeplős leányzó zavarában, véletlenül rátaposott a lábamra, a barátnője pedig elkezdett ordítozni vele hogy; 'hogy merészelte'. Bár így utólag végiggondolva, nem valószínű hogy barátnők voltak.

Terveztem egy darabig, hogy hogy lehetne elegánsan távozni. Végül jobb megoldást nem látván, felpattantam az olajzöld süppedős ülőalkalmatosságból, magamra kaptam fekete bőrdzsekim és széles léptekkel az ajtó felé vettem az irányt. Kilépve azon pedig gondolkodás nélkül futásnak eredtem, egyenesen be egy hátborzongatóan sötét sikátorba.
Ha nem lett volna sürgető a helyzet, valószínűleg kétszer meggondolom, hogy bemenjek-e, de abban a pillanatban ez tűnt a legjobb megoldásnak. Tudtam, hogy egy ilyen sötét helyen sosem akadnának a nyomomra, még a legszemfülesebb lányok sem.

Pár méterrel beljebb lépkedtem,- immár lassabban- mire halványan elkezdett kirajzolódni előttem egy emberi alak. Egy pillanatig azt hittem talán valami szerencsétlen hajléktalannal akadtam össze, míg végül rájöttem hogy egy nő sziluettjét látom. Méghozzá hiányos öltözetben. Nem itt nem kell semmi rosszra gondolni, mindössze arra céloztam, hogy a lányon se kabátot se cipőt nem véltem felfedezni. Bár abban a sötétben abban sem lehettem teljesen biztos, hogy tényleg ott van.
Észrevette hogy felé közelítek, mert ijedtében összerezzent és szinte megéreztem hogy hamarosan egy sikítás hagyja el az ajkait. Ez pedig az utolsó dolog volt a listán, aminek szükségét éreztem.

Nem tudom mi motivált, simán megtehettem volna azt is hogy a szájára tapasztom a kezem, és lenyugtatom, aláírok neki ezt-azt, csinálok képet vele majd elküldöm haza aludni. Ehelyett, -mert miért is ne?- gyorsan átszeltem a maradék távolságot kettőnk között és nemes egyszerűséggel megcsókoltam.

Igazából, nem tudom milyen reakcióra számítottam. Tulajdonképpen nem is a gondolataim vezéreltek, csak ész nélkül tettem amit helyesnek éreztem. Az már más dolog hogy kinél mit jelent a 'helyes' kifejezés. Na meg nem is voltam beszámítható állapotban.

Eleinte nem történt semmi, nem csókolt vissza csak állt ledermedve. Valószínűnek tartom hogy meglepődött, őszintén én is meghökkentem volna a helyében. Olyan négy másodperc alatt kapcsolhatott az agya, mert ellökött magától és a következő amit éreztem egy hatalmas csattanás az arcomon megtoldva kínzó sajgással az ágyékom táján. 

Ha épp nem a 'haldoklás' művelete foglalt volna le, még meg is tudtam volna dicsérni ezért a bravúros trükkért. Biztos vagyok benne hogy tanulta valahol, mintha egyszerre használta volna a kezét és a lábát. Azért nem semmi. 

- Tégy még egy lépést felém és esküszöm, megjárod!- hátrált el fenyegetőzve. Pedig azért, erősen kétlem hogy berogyasztva, járás képtelenül olyan nagyon fenyegető látványt nyújtottam volna.

- Ennél is jobban?- próbáltam elviccelni a dolgot.

- Mégis ki a francnak képzeled magad?- volt valami a hangjában ami megijesztett. Csak úgy sütött belőle a düh, de én mást is halottam. Félelmet.

- Hékás! Nyugalom. Harry vagyok és sajnálom. Csak nyugodj meg. Most jössz velem, és...- nem hagyta hogy befejezzem a mondatom.

- Várj!Harry úgy mint - csuklott el a hangja, de inkább a rettegéstől, mint az előtörni készülő rajongástól.

- Styles igen.- fejeztem be félve. Abban a pillanatban bármit megadtam volna, hogy lássam az arcát. Valahogy kezdeti jó kedélyem is eltűnt helyét átvette a komolyság.

-Des Styles.- zihálta. Úgy ejtette ki megboldogult apám nevét mintha éppen egy pánikroham készülne rátörni.- Ne...nem.- sikoltotta, majd....

majd elfutott. Egyenest bele a rémisztő sötétségbe.

 Még annyit szeretnék így a végén, hogy sajnálom a szerzői pontatlanságot, lány vagyok őszintén gőzöm sincs milyen érzés amikor tökön rúgnak...:D Így sajna nem találtam meg a megfelelő jelzőst sem, tényleg ezer bocsi. :/

Nyitás :)

Prárárárm.:) Köszöntök mindenkit.:)
Ez tehát a blog újjászületése. Tegnap frissítettem véglegesen a design-t és egy kicsit a szereplőkön is cseréltem, de így már feltehetőleg kerek lesz a dolog. Remélem. :D// Bár a fejléccel még mindig nem vagyok teljesen megelégedve, de hajlani 2-kor már nem volt kedvem variálni. Majd idővel valószínűleg lecserélem...//
Mindezért, hálást köszönet Flower-nek, mert ő talált ide, és kérte hogy folytassam. Nélküle valószínűleg még mindig itt porosodna a blog. Szóval ezer hála neki.:) <3
Amit még meg szeretnék jegyezni a bloggal kapcsolatban, hogy ne várjátok hogy a 3. fejezet után minden 'happy' legyen. Ez nem az a fanfic, amiben a főszereplők 2 nap alatt egymásra találnak és utána együtt nyáladzanak egész a végéig. Nem mondom hogy nem lesz benne ilyen, de kicsit próbálom reálisabbra alkotni a dolgot. Már amennyire egy ilyen fiction reális lehet.:D
Nagyon remélem hogy valami olvashatót fogok ezek után alkotni.:D
A következő bejegyzésben hozom az Prológust és nekiállok rögvest az 1. fejezetnek is.:)

Nikolett xx.