~ 1. fejezet ; Daily routine

Hú. meghoztam hát nektek a hivatalos első részt, ami több mint 5(!!) oldalas lett  Wordben és szerintem legalább 1 hétig írtam. Nagyon röstellem, de borzasztó lusta vagyok és nem nagyon megy az időre teljesítés, de nagyon igyekszem és inkább több időt fordítok az írásra, minthogy minden nap hozzak egy nyúlfarknyi kis részt. Az rengeteget venne a minőségéből a dolognak. A részről annyit, hogy szerintem baromi unalmas lett és hosszú, de majd beindul ígérem. Remélem ha lassan is, de az összefüggések és az utalások kitisztulnak nektek is, bár nem csodálnám, ha a felét se értenétek olvasás után. Ha valami kérdés van, szívesen várom komiban, minden mással együtt. Befogom végre, és akkor jöjjön az igazi kezdés.

Remélem lesz aki elolvassa.

Nikolett xx. 

Sarah

~*~

-Ha elkészülsz, mára szabad vagy!

-E az utolsó doboz.- kiáltottam vissza a hátsó eldugott raktárból, az üzletben tartózkodó főnökömnek.

Felnyitottam az említett tárgyat, a tartalmát pedig szisztematikusan elkezdtem kipakolni Félúton -a megkezdett műveletemet félbeszakítva- meglegyintett az az elképesztően kellemes illat amely nap mint nap körülvett. Hiába voltam tisztában vele, minél hamarabb végzek annál hamarabb lehetek szabad, nem tudtam ellenállni az engem hívogató, frissen nyomtatott, új könyvek illatának. Igazából nem is számít mikor szabadulok, számomra minden itt eltöltött óra felér a szabadság bódító érzésével.
Behunytam a szemem és mélyet szippantottam a száraz levegőből. A tüdőm megtelt az édes aromával, számat halvány mosolyra húztam, majd egy sóhaj kíséretében kifújtam a benntartott lélegzetem.

Munkámhoz visszatérve, kipakoltam az asztalra a díszkötésű Robert Marle regényeket és a pár darab álnéven kiadott verseskötetet, majd a doboz tartalmát rögzítettem a leltár listámon.
Még egy masszív sóhajtás kíséretében végignéztem a helyiségben -amolyan drámai filmes jelenetekbe illő módon- , majd fogtam a gondosan vezetett listáim és leoltva a villanyt kisétáltam onnan.

- Végeztem.- léptem Dorothea mellé.- Itt van. Felírtam mind a 11 ládát.Szerző szerint csoportosítva, ahogyan szoktam. Ellenőriztem a szállítmány listát is és minden stimmel.- nyújtottam felé a papírköteget.

-Köszönöm Sarah. - nézett rám hálásan anya volt legjobb barátnője. Pedig nekem lett volna okom a hálálkodásra. - Komolyan, mindennap áldom az eszem amiért kipattant belőle az ötlet, hogy alkalmazzalak. Gabriela is nagyon büszke lenne rád.

Mosolyogva megráztam a fejem.
-Ne butáskodj, azért egy leltár nem valami nagy teljesítmény. De köszönöm, tudod hogy sose fogom tudni kellően meghálálni amit értem tettél.

- Ugyan drágám. Te már sokszorosan túlteljesítetted a 'háládat'. - legyintett.- De siess, úgy tudom fontos dolgod van.

- Igen, köszönöm Dorothea. Tudod Panny nénihez megyek segíteni. Ma piac nap van, rengeteg az ember egyedül nem boldogulna.

-Menj drágám. Ó, és hétfőn én nyitok, rád fér a pihenés. - intett kedvesen mikor kiléptem az ajtón, hogy megtaláljam a legrövidebb utat a piac felé.
Először, akaratlanul is az ellenkező irányba vitt a lábam, de félúton a szabadtéri parkoló felé észbe kaptam és mérges-szomorú mozdulattal váltottam irányt. Mióta csak szervizben van a motorom, folyton megfeledkezem erről a tényről. A baj az hogy túlságosan is hozzá vagyok szokva a kényelmes, ülve történő utazáshoz és már borzasztóan hiányzik a vöröslő szépségem amely kerek 1 hete úgy döntött, hogy köszöni szépen ő most nem megy tovább. Persze minden akkor megy tönkre amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Amikor bármit megadnál azért hogy izzadtan, zihálva ébredj a saját ágyikódban, megbizonyosodva arról hogy az egész csak egyike volt a legízléstelenebb poénnal tarkított rémálmaidnak. Amikor félig felöltözve menekülnél a világ végére egy sötét sikátorból az elől a személy elől, akinek a családneve kísérti minden apró mozdulatod. Igen, pontosan ezt történt egy hete pénteken.

'Nyikorog. Csapódik. Bamm!
A kétségbeesettség pillanatok alatt vált rettegésre a bensőmben. Tompa érzékszerveimmel veszem tudomásul;. Társaságom akadt.  Az illető, -kétség kívül férfi- nem rendelkezik sörhassal, alkata inkább nevezhető izmosnak. Hangosan trappolva közelít. Remegek.
Ő észrevesz. Mozdulni sem merek. Izmaimnak készen kéne állniuk az esetleges menekülésre, ehelyett csak dermedt remegnek.
Bekövetkezik amire számítottam, vagy inkább amitől rettegtem. A pasas erőszakosan csókol. Reakcióm nem nevezhető gyorsnak, de amint észhez térek megmutatom neki, mit is tanultam azoknak a mégiscsak hasznosnak bizonyuló önvédelemórákon. A félelmet pillanatok alatt váltja fel a düh. Készen állok a további csapásokra, amikor meghallom a hangját. Lábam ismét a földbe gyökerezik. Nem lehet. És mégis. Ő az.
Futnom kell.'

Őszintén rettegek a sok kényszerhajlamú, idősödő kocsma (és egyéb) szagú férfiaktól. Tudom mire képesek. Mégis nyugodt fejjel ezerszer inkább választottam volna egy ilyen alakot magam mellé a sikátorba.Ellenük megtanultam védekezni. 
A múltam elől viszont nincs menekvés. 

Jó pár száz méter és 20 perc elteltével, elvágtam gondolataim ezen irányú szálait és a múlthéten történtek helyett, inkább a jelenre koncentráltam. Befordultam a sarkon amely a hatalmas méretű piaccsarnokra nyílt A lában automatikusan a 12-es asztal felé vitt és rövidesen szemmel is megpillantottam a számomra oly kedves idő hölgy girbegurba vonalait.


Háttal állt nekem, éppen egy vásárlót szolgált ki, aki mögött még legalább 4 hasonló szándékú, középkorú hölgyet véltem felfedezni.  Panny-t mindössze egy korhadt fából tákolt, kicsivel derék magasságot meghaladó pult választotta el a már már folyóként hömpölygő embertömegtől.
Őszes, álláig érő hajába kószám bele kapott a szél ahogyan nagymamákhoz méltó beleéléssel ecsetelte mi mindent lehet készíteni a cukkiből és padlizsánból.
Mosolyogva lépkedtem felé, majd óvatosan a vállára helyeztem a kezem, nehogy megijesszem.

-Ó Panny! Nehogy megszakadjon, megjött a felmentősereg.

-Sarah kedvesem, de jó hogy jössz! - fordult felém egy meleg ölelésre, ahogy az előző vásárló elment.

-Jöttem ahogy tudtam.- mosolyodtam el és gyorsan kilépkedtem a pult mögül, hogy hozzáférjek a piros festékkel, lemázolt arzéti kúthoz. Hanyag mozdulatokkal megmostam a kezem, majd visszaálltam az asztal mögé.

~*~

Órákkal később, jócskán visszaesett az embertömeg nagysága,- habár addig csak úgy szaladgáltak fel alá, mint a mérgezett egerek.- így Panny-val akadt egy kis időnk pihenni.

-Na és hogy vagy mostanság kedvesem? Rég meséltél magadról, minden rendben van ugye?- érdeklődött szívbemarkoló őszinteséggel. Panny mindig egyike volt azon keveseknek akik valójából foglalkoztak a sorsommal.

- Persze Panny, minden remek.- mosolyogtam biztatóan, holott azért nem volt minden annyira verőfényes, de az én életem sosem volt az. - Tényleg.- tettem hozzá, biztatóan, de tudtam hogy Panny-t nem lehet átverni.

-Virágszálam, magadnak annyit hazudsz amennyit csak akarsz, de engem még sosem tudtál becsapni.- mosolyodott rám inkább elnéző szomorúsággal, mint vidámsággal. - Hiányoznak még. Nem teljes az életed nélkülük. A veled egykorúak főiskolára járnak. Eltaláltam igaz?

Éreztem ahogy megnyitódnak a könnycsatornáim, ezért hogy zavaromat leplezzem az kiürült rekeszeket kezdtem rendezgetni, amelyekben a délelőtt folyamán még a frissen szedett gyümölcs és zöldség sorakozott. Eközben a földet fixíroztam. Nem tudtam az arcára nézni, akkor biztosan elsírtam volna magam, azt pedig nem engedhettem meg. Erősnek kellett maradnom.

-Igen, a nagyjába sikerült beletrafálnod. - nevettem zavaromban.- Borzasztóan hiányoznak, nem tudom őket elfelejteni, pedig mindenki erre biztat, de...

-Nem tudod.- fejezte be a megkezdett mondatom.- Ez nem baj kincsem, nem is kell őket elfeledned, örökre itt maradnak veled, neked csak meg kell tanulnod együtt élni a fájdalommal.

-Az megy, hiszen láthatod. Jól vagyok.- bizonygattam félve felpillantva rá.- A felső oktatás meg nem zavar, nagyon sokan kihagyják.Dorothea-nak köszönhetően, nekem már van állásom, amit ráadásul élvezek is. Pót-szülőnek itt van nekem maga, meg a Papi. És ha ez nem lenne elég ráadásnak még Rachel és Daniel is tartja bennem a lelket. Kívánhatnék ennél többet?- végre összeszedtem magam, és a végét már teljesen a szemébe nézve, őszintén mondtam. Ő mégis úgy nézett rám, mint aki nem ért egyet teljesen minden szavammal, de segítőkészen inkább témát váltott.

-Hogyan jutsz haza?

-Daniel jön értem kocsival, ha hívom. Hazavigyük? Mert nagyon szívesen.- néztem az idős asszony felé, felszabadultan.

-Nagyon szépen megköszönném kedvesem. Vonatom legközelebb csak 3 óra múlva jön, de mivel mindent sikerült eladnunk, nem tudom mit csinálhatnék még addig.

-Semmi probléma, akkor hívom is Dan-t hogy indulhat.- halásztam elő a zsebem mélyéről a telefonom, és kezdeményeztem a hívást, miközben fél kézzel felkaptam pár rekeszt, hogy visszapakoljam őket a kis bérelt, pincéből eszkábált raktárba a piac mögött.

Három perc leforgása alatt végezem a két művelettel és visszatértem Panny-hoz, majd leültünk egy közeli padra, hogy a hátralévő időt, amíg várunk a sofőrünkre, ne állva kelljen eltöltenünk.

-Na és, az udvarlóiddal mi a helyzet?
Felkacagtam.
-Panny ne butáskodjon. Az udvarlóimmal? Te is tudod mennyire magamnak való vagyok.

-Tudom-tudom drágám, de ez a Daniel fiú nagyon kedvesnek tűnik.- említette meg.

-Ugyan, nem. Daniel csak barát. Kedves és önzetlen fiú, de csak barát, semmi több.

-És szerinted ő is így vélekedik  rólad?- célozgatott, méghozzá eléggé egyértelműen.

-Őszintén remélem, hogy nem Panny. mert én azért eléggé lánynak érzem magam.- vicceltem el a dolgot, hogy oldjam a saját feszültségem.
Hiszem nagyon is jól tudom, hogyan viszonyul hozzám Daniel.

’- Ne motyogj egy szavad nem értem .
- Azt mondtam; kedvellek.
- Aztamindenségit! Nem mondod Daniel? Én is nagyon bírom a fejed, hiszen majdnem 4 éve te vagy a legjobb haverom! – kacagtam el magam a barátom kijelentésén. Szinte biztosra vettem, hogy ez megint valami ’Daniel-féle’ kényszerképzet. Gyakran előfordul vele, hogy kimondatlan tényeket –melyek nem hagyják nyugodni- közöl teljesen random, oda nem illő módon.
- Nem értesz. Sarah én…- nagylevegő –… én szeretlek.
- Én is nagyon szeretlek Daniel. - bólogattam.
- Nem, nem, nem. – rázta hevesen a kobakját, mint egy medencéből szabadult kutyus. – Én úgy szeretlek téged, ahogy csak egy srác szeretni tud egy lányt. Mert gyönyörű vagy, különleges. Szeretem ahogy idegességben összeszorítod a szád, ahogy  olyan dolgokon nevetsz amit senki más nem ért rajtad kívül. Szeretem hogy hozzám jössz, amikor rossz kedved van és még jobban szeretem amikor mosolyogva távozol tőlem. Sokat gondolkoztam és arra jutottam, hogy egyszerűen; szeretlek. Remélem, most már érted.’

Azt hinné az ember lánya, hogy kívül-belülről ismeri a két legjobb barátját. És akkor jön egy hasonló, a te állad meg placcsan, mint a betonra érkező tejeszacskó.
Bármelyik lány elvörösödve és széles vigyorral az ajkán fogadta volna a fiú vallomását. Éppen ez okozta a bökkenőt. A ’bármelyik lány’ gárdának az én egyetlen és legjobb barátnőm is tagja. Méghozzá eléggé kitartóan. Nevezzük nevén a gyereket; Rachel fülig szerelmes Danielbe. (Ami mondjuk nem csoda. Valljuk be, szívdöglesztően néz ki.)

Így hát én lettem a kivétel. Majd megszakadt a szívem látva a legjobb barátom elkeseredettségét, de nem tehettem meg. Rachel nehezebben bocsátotta volna meg a dolgot. Elnyomtam minden előtörni készülő vágyamat a fiú iránt. Azóta is ezt teszem, minden nap amikor találkozunk. Megbeszéltük ugyan – Rachel-t és a rajongását kihagytam a történetből- és látszólag minden a régi, de sokkal nehezebb kiviteleznem azóta egy-egy spontán ölelést, vagy bármilyen testi kapcsolatot Daniellel, mint azelőtt.

Mélázásom annyira lekötött, hogy észre sem vettem hogy idő közben, az említett személy is megérkezett. Túlesve az üdvözlési szokásokon, mind a hárman bepattantunk a gépjárműbe és végre megkezdhettük untunkat hazafelé.
Ahogy megbeszéltük, először Panny-t raktuk ki a London-tól kissé kijjebb eső szülőfalujának közepén, ahol lakott. Bekísérve elbúcsúztunk tőle, majd tanácstalanul ültünk ismét autóba.

- Milyen napod volt?- érdeklődtem.

- Unalmas, egész nap fetrengtem.

-Aki megteheti. - nevettem fel átgondolva a saját napomat.

- Neked? Nagyon elfáradtál? Úgy csinálnék valamit. - hagyta figyelem nélkül a megjegyzésem.

- Megvagyok. De én csak otthon, a négy fal között vagyok hajlandó csinálni bármit. – szögeztem le.

- Felőlem. Akkor mennyünk hozzátok, és meresszük a seggünket a tévé előtt.

- Benne vagyok. De áthívom Rachelt is. Nehogy kimaradjon a ’buliból’.

- Megdumáltuk. – és ezzel elforgatta a kulcsot az indítóban. A motor felzúgott, mi pedig hiper gyorsasággal kezdtünk száguldani vissza a fővárosba, az otthonom felé.

~*~

A hűvös novemberi őszből, immár barátnőmmel kiegészülve léptünk be a meleg, otthonos kis lakásomba.  A kis alatt, tényleg kicsit értek. Árva lánynak nem futja nagy puccra, mint a többi ’apuci pici hercegnőjének’, de nekem éppen megteszi. Egy hálószoba nekem és egy-egy félszoba a konyhának és a fürdőnek, de legalább télen fel tudom fűteni rendesen és a rezsire se megy el a kenyérrevaló.

-Menjetek be keressetek valamit a tévében, én is mindjárt csatlakozom csak megmosom a kezem és megcsinálom a pattogatott kukit. – rúgtam le magamról a cipőt a konyhában, ahová a bejárati ajtó nyílt.

Odatettem az említett kukoricát két és fél percre, közben ráérősen kiválogattam a leveleimet.

A halomnyi bedobált reklámújságot, nemes egyszerűséggel összegyűrtem és a kukába hajítottam, hogy végre a lényeggel foglalkozhassam. Volt a maradék között egy villanyszámla, - hiszen hó vége van – egy levél a Papitól és egy hivatalosnak tűnő értesítő küldemény. A papi levelét és a számlát egy gomba alakú fa mágnessel a hűtőre rögzítettem, az elkészült kukoricát és az értesítőt pedig magammal vittem a szobába.

Nem csalódtam a barátaimban, beérve már csak az összedúlt ágyamat és az egymással birkózó párost találtam, akik valamin nagyon nevettek.

- Te Sarah, nem vicces kicsit hogy már elmúltál 19, saját munkád van, saját lakással továbbá ízig vérig Punk-nak vallod magad, mégis mái napig ezzel a rongydarabbal alszol? – vágta a képembe az említett, plüssel tömött jószágot.

- Ne sértegesd Sidet! – szóltam rá komolyan, hisz azért nem bírok megválni a szétnyűtt lajháromtól mert első osztályos koromban kaptam karácsonyra a szüleimtől és mindössze ez maradt már csak meg nekem belőlük, de végül én is felkacakgtam. – Jól van na hagyjál, te meg azzal a fotóval alszol. Tudok róla, te tagadd! – említettem meg neki Daniel kinyomtatott fényképét, ami a párnája alatt tart. Bevált a dolog, mert a lány elvörösödve hallgatott el, Daniel pedig csak értetlenül pislogott.

-Na mindegy is. Nézzétek mit hozott nekem a postás!- emeltem magasba a borítékot.

-Mit?- kérdezték kórusban. Én pedig szép lassan feltéptem a borítékot.