~ Prológus ; siralmas

Meghoztam az prológust, ez még itt tényleg semmi,de mégis nagyon szükságes. És a végén azért felmerül 1-2 kérdés, amire idővel választ is kaptok. Remélem felkelti az érdeklődéseteket. Még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy mint minden fanfic ez is csak a valóság egy részletén alapszik. Sok mindent beleszőttem ami egyáltalán nem valódi, csak az én képzeletem szüleménye. Majd idővel kiderül miért mondtam ezt.:D Tehát jó olvasást, mihamarabb jelentkezem a következővel.:) <3

Sarah

~*~

 Sosem féltem a sötétben. Már egészen pici koromban is csak akkor tudtam elaludni, ha korom sötétség és az azzal járó néma csend vett körül. Az íróasztalom, halovány fénnyel pislákoló ledes óra is zavart. Úgy kellett éjszakára kikapcsolgatni. Sokszor persze kiment a fejemből, és már az ágyban feküdtem mikor észrevettem. Lusta voltam, már akkor is. Addig kiabáltam míg anya be nem jött hogy lekapcsolja.

Anya.!
 Borzongás futott végig a gerincemen, de nem tudnám megmondani, hogy a jeges szél váltotta ki, vagy az édes-keserű emlékfoszlányom, amely végül kizökkentett mély gondolataimból. A fojtogató sötétség körbe vett minden oldalról és éles szemeim ellenére is csak a szűk sikátor két végét tudtam kivenni. Ha nem lettem volna ennyire megviselt még talán késztetést is éreztem volna rá, hogy helyben megálljak és leskicceljem a a hely vázlatát, hogy ha hazaérem szépen ki tudjam dolgozni.
Nem vagyok otthon.Ez nem az én szobám.Itt nem vagyok biztonságban.- futott át az agyamon villám sebességgel. A lábaim futásnak iramodtak. Kétségbeesett zihálásomtól visszhangzott a hosszú folyosó, de abban a pillanatban, nem épp a szorosan egymás mellé passzírozott tömbházak lakóinak alvási szükségleteivel voltam elfoglalva.  Befordultam a sarkon annak halovány reményében, hogy végre megpillanthatom az én egyetlen, drága, tűzpiros Vespámat.
Csalódottan konstatáltam, hogy bár az utca vége nyitott, nem a hőn szeretett robogóm vár a végén, hanem egy rossz hírű éjszakai lebuj. Inkább nem kockáztattam meg hogy arra folytassam az utam, így remény-veszetten a hátamat a nyirkos falnak vetettem és éreztem ahogy a félelem mardosó könnyei kiszöknek csukott szemhéjam alól. Kezdtem lassan feladni.
A bőrömet csípte a hideg novemberi szél, és átkoztam magam amiért csapot-papot otthagyva elrohantam az ünnepségről. Se a melegen bélelt átmeneti kabátom, se a kényelmes Dr. Martens bakancsom nem volt rajtam. A helyzetem mindössze egy szóval tudnám leírni; siralmas.

Akkor döbbentem csak rá, mennyire is igaz a jelző, amikor tompa zajként érzékeltem egy ajtó csapódását...

Harry

 ~*~

Egyetlen dolgot tudtam biztosan. El kell tűnnöm onnan.

E gondolat már akkor elkezdett körvonalazódni a fejemben amikor megláttam Zayn-t kisurranni a hátsó ajtón valami szőke fruskával az oldalán.

Ugyan fél órája lecsúszott 1-2 feles, de azt azért elég élesen érzékeltem, hogy egyre több lány kezd gyülekezni körülöttem. Valahol ott telhetett be a pohár, amikor az egyik szőke hajú szeplős leányzó zavarában, véletlenül rátaposott a lábamra, a barátnője pedig elkezdett ordítozni vele hogy; 'hogy merészelte'. Bár így utólag végiggondolva, nem valószínű hogy barátnők voltak.

Terveztem egy darabig, hogy hogy lehetne elegánsan távozni. Végül jobb megoldást nem látván, felpattantam az olajzöld süppedős ülőalkalmatosságból, magamra kaptam fekete bőrdzsekim és széles léptekkel az ajtó felé vettem az irányt. Kilépve azon pedig gondolkodás nélkül futásnak eredtem, egyenesen be egy hátborzongatóan sötét sikátorba.
Ha nem lett volna sürgető a helyzet, valószínűleg kétszer meggondolom, hogy bemenjek-e, de abban a pillanatban ez tűnt a legjobb megoldásnak. Tudtam, hogy egy ilyen sötét helyen sosem akadnának a nyomomra, még a legszemfülesebb lányok sem.

Pár méterrel beljebb lépkedtem,- immár lassabban- mire halványan elkezdett kirajzolódni előttem egy emberi alak. Egy pillanatig azt hittem talán valami szerencsétlen hajléktalannal akadtam össze, míg végül rájöttem hogy egy nő sziluettjét látom. Méghozzá hiányos öltözetben. Nem itt nem kell semmi rosszra gondolni, mindössze arra céloztam, hogy a lányon se kabátot se cipőt nem véltem felfedezni. Bár abban a sötétben abban sem lehettem teljesen biztos, hogy tényleg ott van.
Észrevette hogy felé közelítek, mert ijedtében összerezzent és szinte megéreztem hogy hamarosan egy sikítás hagyja el az ajkait. Ez pedig az utolsó dolog volt a listán, aminek szükségét éreztem.

Nem tudom mi motivált, simán megtehettem volna azt is hogy a szájára tapasztom a kezem, és lenyugtatom, aláírok neki ezt-azt, csinálok képet vele majd elküldöm haza aludni. Ehelyett, -mert miért is ne?- gyorsan átszeltem a maradék távolságot kettőnk között és nemes egyszerűséggel megcsókoltam.

Igazából, nem tudom milyen reakcióra számítottam. Tulajdonképpen nem is a gondolataim vezéreltek, csak ész nélkül tettem amit helyesnek éreztem. Az már más dolog hogy kinél mit jelent a 'helyes' kifejezés. Na meg nem is voltam beszámítható állapotban.

Eleinte nem történt semmi, nem csókolt vissza csak állt ledermedve. Valószínűnek tartom hogy meglepődött, őszintén én is meghökkentem volna a helyében. Olyan négy másodperc alatt kapcsolhatott az agya, mert ellökött magától és a következő amit éreztem egy hatalmas csattanás az arcomon megtoldva kínzó sajgással az ágyékom táján. 

Ha épp nem a 'haldoklás' művelete foglalt volna le, még meg is tudtam volna dicsérni ezért a bravúros trükkért. Biztos vagyok benne hogy tanulta valahol, mintha egyszerre használta volna a kezét és a lábát. Azért nem semmi. 

- Tégy még egy lépést felém és esküszöm, megjárod!- hátrált el fenyegetőzve. Pedig azért, erősen kétlem hogy berogyasztva, járás képtelenül olyan nagyon fenyegető látványt nyújtottam volna.

- Ennél is jobban?- próbáltam elviccelni a dolgot.

- Mégis ki a francnak képzeled magad?- volt valami a hangjában ami megijesztett. Csak úgy sütött belőle a düh, de én mást is halottam. Félelmet.

- Hékás! Nyugalom. Harry vagyok és sajnálom. Csak nyugodj meg. Most jössz velem, és...- nem hagyta hogy befejezzem a mondatom.

- Várj!Harry úgy mint - csuklott el a hangja, de inkább a rettegéstől, mint az előtörni készülő rajongástól.

- Styles igen.- fejeztem be félve. Abban a pillanatban bármit megadtam volna, hogy lássam az arcát. Valahogy kezdeti jó kedélyem is eltűnt helyét átvette a komolyság.

-Des Styles.- zihálta. Úgy ejtette ki megboldogult apám nevét mintha éppen egy pánikroham készülne rátörni.- Ne...nem.- sikoltotta, majd....

majd elfutott. Egyenest bele a rémisztő sötétségbe.

 Még annyit szeretnék így a végén, hogy sajnálom a szerzői pontatlanságot, lány vagyok őszintén gőzöm sincs milyen érzés amikor tökön rúgnak...:D Így sajna nem találtam meg a megfelelő jelzőst sem, tényleg ezer bocsi. :/